Apám tavaly november végén halt meg. Nagy gyűjtő volt. Maradt utána minden, ami férfiszívnek kedves: kitüntetés, egyenruha, sisakhegyek, bajonettek, kardok. Meg egy rakás adósság, amit a nyugdíjazásáig hátralévő időben akart törleszteni a keresetéből.
Itt állunk, egy nagy házban egy csomó "kacat" között. Valamikor én neveztem így, először mérges volt, aztán röhögött, hogy jóvan, lányom, legyen kacat. Fanyar poénjaink egyike volt, hogy rendezzen mindent, mielőtt itt hagy, mert nem fogjuk tudni, hogy mi micsoda. Megtörtént. 3 hónap alatt vitte el a rák. Soha nem látta egy kupacban, ahogy akarta.
Sokat töprengtem, mi legyen. Végül úgy döntöttem, hogy úgy próbálok belőle adósságot törleszteni, hogy hozzá is méltó maradjak. Eladom, de lelkiismeretesen, gyűjtőknek, akik megbecsülik. Darabonként, csomagonként, mit hogyan.
Hát, erről szól majd talán ez a blog. Meg arról, hogy mi minden akad a kezem ügyébe. Mindennek szeretnék egy fényképes posztot szentelni - ez itt a fogadalmak helye - hogy egyfajta tárlatként át lehessen tekinteni. Hiszen a végére ő is múzeumot akart. Úgy legyen.
Ezüstsasként szárnyalt az utolsó pár évben a vaterán, ezüstverébként csipogok a helyén.
Legutóbb erről beszéltünk...