Nem sok szenvedély kezdetét ismerem, a fotókét kivételesen igen.

A nagybátyám, szintén abnormális kategória az átlagpolgár számára, egy szőlőhegyen éldegélt abban a házban, ahol született - csakúgy, mint a bátyja, a nagyapám. Mire húsz éves lett, többet élt, mint más két élet alatt, így néhány hűvösebb pincezárka-látogatás és évtizedes rendőrségi felügyelet mellett volt ideje kialakítani a maga cinikus világszemléletét. Két dolgot utált nagyon - sokat kevésbé - a csámcsogást és a buta embert.

A katonadolgok létéből eredően érdekelték, talán apám legtöbb "fertőzése" is tőle származik. Sok katonakép volt nála, a szebbeket-jobbakat ki is rakosgatta, vagy egyszerűen pakliban hevertek az asztalon. Történt egyszer, hogy valami kevésbé megáldott eszű tette nála a tiszteletét, és rákérdezett, hogy az ott talán a nagypapa? és a többiek?

Mire a nagybátyám szemrebbenés nélkül rávágta: azok ott a rokonság többi része. Hát, így történt, hogy mikor apám egy-egy bolhapiacos menetből hazatért, és kipakolta a friss kincseket a zsebéből, mosolygva mesélte, hogy milyen rokonokat újított be.